Visegrádi borutak – Csehország
– Vajon hogyan csinálják mások? – meglehet, ez a kérdés foglalkoztatta egy nemzetközi alapítvány munkatársait, amikor európai uniós pályázaton nyert összegek fölhasználásával lehetőséget biztosítottak a visegrádi országok néhány borútjának megismerésére. Így a legérdekesebb tapasztalatokat én is megoszthatom Önökkel. Tartsanak velem ezúttal a csehországi Zaječibe és környékére!
Némileg talán fáradtak voltunk (éhesek semmiképp), amikor befutottunk a kicsi, de nagyon gondozott faluba, és a GPS minden mesterkedése ellenére odataláltunk a Vinařstvi u kapličky elnevezésű pincészethez… Pincészethez? Hát, nem is tudom. Azért bizonytalanodtam el erősen, mert a kápolnához címzett intézmény nagyon nehezen írható le a mi némileg poros, huszadik századi fogalmainkkal. Nem csak a hazai méretek és szolgáltatások hatnak szánalmasan mindahhoz képest, amit ott lát az ember. Hasonló komplexummal ugyanis Európa számos borvidékét megjárva sem találkoztam soha. Talán Toscanában, az 1877-ben alapított Ruffino borászat épületegyüttese emlékeztet halványan Zaječire, de kereskedelmi szempontból közel sem ennyire átgondolt. Emellett az ottani épületek legfiatalabbika is legalább százéves, viszont az itteniek legöregebbike sem több nyolcévesnél. Kényelemben, fölszereltségben, sokféleségben, kínálatában az olasz ház sem mérhető a csehországihoz. Még csak nem is kapizsgálja azt, amit a dél-morvaországi tud.
Szóval, fáradtak voltunk, de elámultunk, bizony. Egy helyütt pazar wellness-központ, picivel odébb stílusos pince, a reduktív technológia minden elemével, fölötte nyolcvanfős konferenciaterem, pár lépésre tőle jószerével folyamatosan működő palackozó (1,2 millió butéliás, éves kapacitással, de semmi zaj nem szűrődik ki), hangulatos kerti pavilon, vinotéka, ahol persze a helyi gyártású csoki, az itt pergetett húszféle méz is megtalálható, zenei klub, különböző árfekvésű és szolgáltatású szálláshelyek, grillétterem… Na, szerintem elhiszik már.
Azért hogy valami kritikát is mondjak: az egyik vacsorázó helyen a társaság népi együttes zenéjére mulatott, és ha az ember a fülét szorosan az ajtóra tapasztotta, akkor bizony, kihallhatta a cimbalom zizegését. Hozzáteszem, mi párhuzamosan vagy kétszáz méterre onnan kaptunk bevezetésül egy káposztalevest. De olyan káposztalevest ám, hogy most is itt érzem a számban az ízét, ha rágondolok! Csülkök, gyönyörű csülkök benne, Istenem… De nem volt repeta, mert hamar jött a kacsasült, slusszként pedig a sárgabarackos lepény. Semmi igénytelenséget, felszínességet, slendriánságot, kapkodást nem lehetett fölfedezni a családi vállalkozás dolgozóinak munkájában, annak ellenére, hogy ott tartózkodásunk napjai alatt mindvégig nagyon erős házzal működtek. Azt sem lehet mondani, hogy a borok összecsapottak lennének. Ha nincs is meg bennük az a mediterrán lehelet, amire Pécs környékén mi olyan szívesen hivatkozunk, és ami létezik is szerintem, akkor is nagyon jó italúak. Erős, a mieinknél szigorúbb terméskorlátozás jellemzi a prémiumfajták szőlőskertjeit, és alacsony tőkék. Ahol csernozjom talajon termelnek, nem engedik negyven centinél magasabbra a vesszőket, mondván, hogy az a hő, amit a föld napközben magába szívott, éjszaka továbbérleli a fürtöket.
Még két fogásról bővebben: az egyik erősen hasonlított a mi vadas marhánkra, de több volt benne a fehérrépa meg a mustár, és persze knédlivel kínálták. A másik egy desszertként fölszolgált vegyes fánktál volt. A kis fánkokat túróval, mákkal, mazsolával, szilvalekvárral töltötték. Nagyon finom volt, de biztos rengeteg meló elvacakolni azzal a sok apró tésztagombolyaggal.
A Stapleton & Springer borászatról nem írok. Két ok miatt. Az egyik: ez a bizonyos Stapleton nagykövet volt az USA-ban, és félek, ha valamiképpen kezeihez venné a véleményemet, még képes lenne kettétörni a karrieremet az Államokban. A másik ok, ami miatt hallgatok, hogy semmiképpen sem szeretném megbántani cseh barátaimat azzal, hogy megemlékezem arról, hova vittek bennünket. Meggyőződésem, hogy ők sem tudták előre, mi vár ránk. Egyébként az egyik este voltunk egy borkóstolón… A házigazda egy óra harmincnyolc percen át beszélt, magyarázott, érvelt, és kóstoltatott, vagy húszféle szortimentet. Egy büdös szót sem értettem belőle, de annyira jól szórakoztam, hogy egy percig sem volt szívem otthagyni a mutatványnak sem utolsó bemutatót.
Végezetül egy példátlan kulturális élmény, amitől semmiképp se fosszák meg magukat, ha a környéken járnak. A lednicei Lichtenstein-várról van szó. A világörökség része, ráadásul az épületeket az utóbbi években példásan helyreállították, és a park is olyan gondozott, hogy megér egy párórás sétát. Egyébként találnak majd halászbástyát, a londoni télikert mintájára fölépített pálmaházat, sőt, egy mór minaretet is. Utóbbinak szakrális szerepe soha sem volt, 1798-ban emeltette a főúri szeszély. Ma kilátóként üzemel.
Ahogy fogytak a remek cseh borok, egyre jobbnak tűntek a kilátásaink.
Sz. Koncz István
