Visegrádi borutak – Magyarország
– Vajon hogy csinálják mások? – meglehet, ez a kérdés foglalkoztatta egy nemzetközi alapítvány munkatársait, amikor európai uniós pályázaton nyert összegek fölhasználásával lehetőséget biztosítottak a visegrádi országok néhány borútjának megismerésére. Így a legérdekesebb tapasztalatokat én is megoszthatom Önökkel. Tartsanak velem ezúttal a nyolc évvel ezelőtt megalakult Pécs-Mecseki Borút néhány állomására!
Vizitációnkat hol kezdhettük volna másutt, mint Hetényi János családi bázisán, Mecseknádasdon? Mire eddig jutottunk kalandozásunkban, már jól esett a találkozás a hazai ízekkel. Nekiláttunk hát földeríteni a nádasdi bor-szortimentet. Volt abban szürkebarát, kékfrankos rozé, négy napig héjon tartott, nyolcvanöt-tizenöt százalékos arányban elegyített kadarka-kékfrankos siller, pontosabban újkori, Szekszárd környéki nevén fuxli, volt aztán kadarka, merlot, végül hordóból kimentett pinot noir és cabernet sauvignon. Talán még a pincészet rajongói számára is szolgálhatok friss hírrel: borozgatás közben kiderült, hogy a vállalkozás hamarosan áttér a hordók saját gyártására.
Még egy pillanatra a Réka vár tövében maradva ki kell emelnem a vacsorára bepuszilt sült csülköt és nyakapecsenyét, párolt káposztát, valamint a reggelire elfogyasztott kolbászokat, disznósajtokat és stifoldereket. Ja, és ki ne felejtsem a házi készítésű sárgabaracklekvárt! Ha a hordók is úgy sikerülnek, mint az, nincs ok aggodalomra.
Jártunk a közeli Bonyhád nagy borgyárában, a Danubiana zöldmezős beruházásban megvalósított óriási pincészetében is. Az 1997 óta üzemelő telepen évi hatvan-nyolcvanezer mázsa szőlőt dolgoznak föl, ami nem csekélység. Dorcsák Csaba (pannonborbolt.hu) azzal az ajánlással terelgetett a kóstolás felé, hogy az innen kikerülő termékek ár-érték aránya igen kedvező. És valóban, sem a zöldveltelini, sem a chardonnay, sem a cirfandli, sem a hárslevelű, sem a merlot, meg Isten a tudója, mi mindent kóstoltunk még, szóval, egyik tétel ellen sem emelt kifogást senki.
Schunk József kézműves borászatban pedig egyenesen hosszabb laudációt mondtak azok, aki a cabernet sauvignon rozéból mintát kaptak. Olyannyira, hogy a társaság a lepalackozott tételt azonnal fölvásárolta, sőt, akadt, akinek már nem is jutott… Vegyünk egy közeli példát: én. De Hosszúhetény nincs messze, és az átmeneti hiány könnyedén pótolható. S ha már valaki elkocsikázik odáig, érdemes néhány üveggel beszereznie Pécs 2013. évi borából, az olaszrizling és a savignon blanc hatvan-negyven százalékos házasításából is.
Következett a Kalamáris, amelyet Rippl Béla csapatától tavaly novemberben vett át Jobbágy Kornél. Itt elfogyasztott ebédünket csodálatos íz-világ jellemezte. Az egyes fogásokhoz vendéglátóink nagyszerű érzékkel társítottak borokat, és ne tagadjuk, az is jól esett, hogy Kornél diszkréten a háttérben maradva bár, de folyamatosan figyelemmel kísérte az asztaltársaság hangulatát, elégedettségét, és szükség esetén egyetlen pillantásával vezényelni tudta a folyamatokat.
Bevezetésül zöldveltelini érkezett, tányérjainkra pedig burgonyatortával és spenóttal lazactörzset rendeztek gondos kezek. A lazacot leöblítendő jöhetett a Radó pince kékfrankos roséja. A főfogás, a szarvas pörkölt juhtúrós galuskával készült, és a Riczu Tamás – Stier István páros cabernet sauvignonja tett pontot a végére, ami sokak szerint a régió legjobbja a maga kategóriájában. A somlói galuskát pedig igazi desszertborral, a mohácsi székhelyű Planina Borház édes cirfandlijával kísértük el, amiről a Pécs-Mecseki Borút jelenlévő elnöke, Gonda Tibor is csak annyit mondott hümmögve, hogy bizony, nagyon szép lett. Egyébként társaival együtt beszerezhető a ház igényes vinotékájában.
Az ilyesfajta tanulmányutak egyetlen átka, hogy szőlőt, pincét, hordót, palackot és bort rengeteget lát az utazó, de a falvakból, városokból, ahol mindezeket fölleli, jószerével alig ismer meg valamit. Pécsett, a Kalamárisban ülve, párszáz méterre a városközponttól éreztük mi is, hogy legalább a Széchenyi térig el kéne sétálni. De ahogy a többi országban, úgy nálunk sem volt pardon; indulnunk kellett Dél-Moráviába tovább.
Csak abban reménykedhettünk, hogy az új találkozáshoz az elfogyasztott étkek és borok ereje elegendő lesz. A bennük lévő mágnesség, gondoltuk, majdcsak hozzánk vonzza a vendégeket újra. És ha valaki már visszatér, talán lesz annyi ideje, és kedve is, hogy szétnézzen kicsit.
Sz. Koncz István
