Visegrádi borutak – Lengyelország
– Vajon hogy csinálják mások? – meglehet, ez a kérdés foglalkoztatta egy nemzetközi alapítvány munkatársait, amikor európai uniós pályázaton nyert összegek fölhasználásával lehetőséget biztosítottak a visegrádi országok néhány borútjának megismerésére. A legérdekesebb tapasztalatokat magam is megoszthatom Önökkel. Legelébb is tartsanak velem a lengyelországi Jasłóba!
Több munkával, több kockázattal termelik a szőlőt, készítik a bort az ottani szakemberek, mint a mieink – ez volt az első benyomásom azokon a hűvös, párás napokon, amelyeket a közeli nemzeti park szomszédságában tölthettünk. A városka egyébként nem csak mackó-, hiúz- és farkas-veszéllyel fenyegető, máskülönben gyönyörű erdejéről híres, hanem üveggyáráról és petrolkémiai üzeméről is. A külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy akik a viszonylag új (alig harmincéves hagyománya van itt a szőlőkultúrának) mesterséggel próbálkoznak, megélhetésük forrásait döntő többségükben más területen már biztosították. Részben visszavonultak, részben belátható távolságba került aktív pályájuk vége. Az egyik, általunk meglátogatott borász például épp az emlegetett petrolkémiai üzem vezérigazgatói székéből állt föl két esztendeje, a magyarul remekül beszélő, Veszprémben végzett vegyész, Marek Nowiński pedig varsói főiskolájának kancellárjaként várja, hogy néhány év múlva kizárólag a hobbijának élhessen.
Mindannyian nagy ambícióval, nemzetközi tapasztalatok ismeretében, azokat hasznosítva végzik munkájukat a szőlőskertekben és a pincékben. Útitársaink közül valaki meg is jegyezte, hogy gondolkodásuk tíz-tizenöt évvel megelőzi kortársaikét. A klímaváltozás, a globális fölmelegedés miatt ugyanis az európai kontinensen egyre följebb tolódik a szőlőtermesztés északi határa, és ezek a vállalkozó szellemű emberek nem tettek egyebet, mintsem az így kiaknázható lehetőség felé fordultak. Nem nehéz megjósolni, hogy egy fél emberöltő múlva ők lesznek a borvidék Hetényi Jánosai, Schunk Józsefei, Andreas Ebnerei – csak hogy Pécshez közeli példákat sorakoztassunk.
Engedelmükkel a több munka mibenlétét nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a téli és olykor a tavaszi hideg elleni védekezés bizony kivételes energiákat igényel. Nem ritkák ugyanis a heteken átnyúló harminc fokos, fagyos, zord napok, illetve máig emlegetik, hogy három esztendeje a május mínusz hét fokkal köszöntött be…
A fajták számunkra többnyire ismeretlenek, de a végterméket megkóstolva alighanem a legszkeptikusabb bírálónak is lefagy az arcáról a lesajnáló mosoly. A Solaris, a Muskaris, a Siegerrebe, a Bianka mind-mind azt igazolja, hogy a sok munka bizony ritkán bosszulja meg magát. Marek Nowiński Rondo és Regent házasításból készített vörösbora pedig nemzetközi versenyen elért ezüstérmével is megtámogatja iménti állításomat.
Ami a gasztronómiai élményeket illeti, nos, azokról a Hotel Imperial chefje gondoskodott. Nem tudom, helyi specialitásnak számít-e, vagy egész Lengyelhonban fogyasztják, de nagyon ízletes az a levesbetét, ami méretében a mi daragaluskánkra emlékeztet, de valójában erősen fokhagymázott hústölteléket magába fogadó tésztagombócka az. Ettünk aztán egy példátlanul jó hagymás rostélyost, de többünk számára mégsem ez volt a fő attrakció, hanem a mellé szervírozott saláták bőséges kínálata. Hock Timi oda nyilatkozott, hogy a sárgarépát citrus- vagy narancslével bolondították, nekem pedig meggyőződésem, hogy a tejszínes céklát reszelt torma alakította egyedivé. Az első vacsoránkra a kókuszos túrótorta tette föl a koronát: diós csokoládéfagylalttal szervírozták.
Három, különleges látnivalóra hívom még föl a Jasłóba látogatók figyelmét. Az egyik a városközpont szépen gondozott, nagy parkja, a hangulatos zenepavilonnal, szökőkúttal. A másik az Archeológiai Múzeum, ahol az otomán-füzesabonyi kultúra négyezer éves, rekonstruált lenyomatait is viszontláthatjuk. Végezetül a harmadik az ország egyik (ha nem „A”) legnevezetesebb, XIV. században épített, gyönyörű fatemploma.
S hogy mi köti össze, mondjuk, a fatemplomot a borászkodással? Hát, például az, hogy a szembemiséző kőoltárt Marek Nowiński és felesége adományozta a hívők itteni közösségének. Úgy képzelem, hogy amikor nem Varsóban töltik a hétvégét, vasárnaponként eljönnek, imádkoznak az Örökkévalóhoz, majd elindulnak borszentélyük felé, elfogyasztanak néhány falatot abból a roppant ízletes, javarészt lóhúsból készült kolbászkából, amiből kaptunk mi is, és kortyolnak hozzá a hegy maguk termelte levéből.
És ha így van, jól is van ez így.
Ennél nemesebb programot nem tudok.
Sz. Koncz István
